A Főpapnő

A Főpapnő tánca maga az extázis. Úgy látja a kívülálló, hogy nincs itt a lénye, valahová elszállt tánc közben. A Hold sejtelmes fénye járja át a testét.

Az asszonyi beavatás a Holdról szól. Valaha az asszonyok körbe ülték a teliholdat, hatalmas tűz mellett várták a hajnalt, amíg a Hold kerekded formája el nem tűnt a horizonton. A tűz ereje, a Hold fénye beleköltözött lényükbe, és arcukon megjelent egy sejtelmes mosoly, amely szürkéskékes-zöldes fényben ringatta szemük fényét. Ilyenkor az asszony, vagy a lány szólásra nyitotta a száját. Ám amit mondott már nem ő mondta. Lelki szemei előtt megjelent a tűz, a tűzben az út, amelyen a halandónak kellett járnia. Események pörögtek a szeme előtt. Születés, halál, szerelem, féltékenység, háború és béke, öröm és szomorúság. Amikor révületéből visszatért alig hallhatóan elsóhajtotta magát, majd olajosan fénylő szemeit a halandóra emelte, aki tudni kívánta a jövőt.

Kíváncsi, kipirosodott arcú, vagy máskor halál sápadt arcok néztek vele szembe.

– Halandó, tudni kívánod a jövőt? – kérdezte az előtte ülőt.

A másik reménykedve bólogatott, vagy hebeget valami ostobaságot, mert érezte, hogy a főpapnő szava szent.

– Megnyitom bensőd, hogy ne az én számból halld meg a valót. Figyelj befelé a lelked benső rezdüléseire és lásd meg amit bensőd üzen.

A kérdező ilyenkor egy fuvallatot érzett, amely gyengéden megérintette a homlokát, és a mellkasa táján egy szorító érzést, amely kimondatta vele az igazságot, az ő egyéni igazságát. Már nem az volt fontos a számára, hogy mi lesz vele a jövőben, hanem az igazság, amelyért leszületett ide a Földre. Ezekben a pillanatokban kimondta mérhetetlen fájdalmak árán a valót. Volt olyan, aki azt kiáltotta, hálátlan vagyok, volt aki sírt és meghajolt a lelkében megszülető istenkép előtt, és annyit mondott: – Hiszek Uram !

Volt, aki csak annyit mondott: – Nem ismerem az alázatot, mutasd meg nekem a valódi alázatot. Volt, aki testi, lelki éhséget érzett egy magasabb, szebb érzés felé, mint amiben élt. Volt aki irigy volt, volt aki bűzös gondolatait látta maga előtt, és elborzadt ettől.

A Főpapnő sokat látott szeme meg se rebbent egy-egy megnyilvánulás láttán, hiszen ő az erőt adta a kérdezőnek, hogy lássa meg végre saját sorsát, hogy mindenről ő maga tehet. Boldogsága és boldogtalansága mindenkinek a kezében benne van. Amikor a másik elkezdett vallomást tenni az életéről a Főpapnő csak figyelt. Nézte a másik szemét, és abban a pillanatban, ha a vele szemben ülő valótlant mondott, akkor megállt a szájában a szó.

A másik ember helyett az igazságot kimondani, csak nagy ritkán tette meg, mert az igazság érzékeny jószág, vág és köt egyszerre.

Amikor az ember énje kiviláglik, akkor egy pillanatra megmozdul benne valami.

Látja a tévedéseit, a hibáit, és az erényeit. Minden felmagasztaltatik ebben az állapotban. Amikor a főpapnővel ülsz szemben nincs titok, még magad előtt sem.


Javaslat: Hallgass az intuíciódra! Amikor meghallod ezt a mondatot értetlenül állsz. Mi az intuíció, és mi az elme játéka? Nagyon nehéz megkülönböztetni. Ezért gondold meg, hogy mit állítasz önmagadról és másokról. Sokszor jobb hallgatni, mint nyersen kimondani az igazat, mert az igazság nem biztos, hogy az, amit most jelen pillanatban gondolsz.


Boldogtalanság

Boldogtalanságom útját magam köveztem.
Kiraktam virággal a széleit.
Nehezen hagyom el.
Lépdelek.
A kövek között kinőtt az élet.
Boldogtalanság.
Mi az?
Félelem?
Bizonytalanság?
Kinyújtott kérelem?
Szép a szívemen?
Nehezen hagyom el.
Lépdelek.
Húz az út.
Zakatol a szívem.
Fél.
Fél attól, hogy egyszer boldog lesz.
Belül valami szétoszlik.
Bizonyosság.
A boldogtalanság elhagyott.
Boldogságom virág nélküli,
Nincs kövezett útja.
Bevilágítja egy tekintet.
Emlék?
Ez nem boldogság.
Oldódik a test.
Felveszi a lélek melegét.
A szellem átvilágítja.
Megáll a levegőben.
A pillanat körbevesz.
Bizonyos vagyok.
A nap felkel.
Én ébredek.
Boldogságom tűzhányó.
Elsöpör,
Feléget.
Csontjain fű terem.