Cikkeim
Cikk az alvó Artúrról
Az elveszett, avagy a megtalált földi paradicsom?
(Hogyan lehetséges, hogy a magyar Szent Korona Artúr király ágya mellett van?)
A stuttgarti Staatsgalerie „Földi paradicsom” című kiállítását december végén nézhettem meg. A festőművész Burne-Jones ezt a képét nem adta el, haláláig tulajdonát képezte. E monu- mentális alkotás 279,4×650,24 cm, amely a Puerto Ricoi Museo de Arte de Ponce tulajdonát képezi.
A teljes képből kiragadott részleten, Avalon szigetén az alvó Artúr királyt ábrázolja. A kép Burne-Jones életének – az Artúr és a kerek asztal lovagjai, valamint a Szent Grál keresése –témakörben a legkiemelkedőbb alkotása. Maga Burne Jones írja megrendelőjének, majd későbbi barátjának George Howardnak :„ Én már sok Avalonnal foglalkozó képet terveztem, kérlek biztosítsál a festménynek egy híres falfelületet, mert sok mondanivalóm van.”
A kép majdnem szimmetrikus kompozíció, melynek középső részén Artúr egy aranyozott baldachin alatt nyugszik. E baldachin a Grál keresés jeleneteivel díszített. A legenda szerint Artúr király saját fia, Mordred ellen vívott csatájában, halálosan megsebesül. Ezután csónakkal Avalonba viszik Nordgalis és Wastelands királynői, valamint Nimue királynő. A király nem hal meg, csak mély álomba zuhan, hogy amikor majd Anglia és Wales őt visszahívja, akkor újra fölébredjen. Az Artúri legendakör nagyon sok írónak, festőnek adott ihletet. A mai kor embere is keresi a szebb, jobb világot, és még ma is sokan a Grál keresés örökérvényű legendáját kutatják. Mint, ahogyan annak idején Burne-Jones a preraffaelita festők képviselője is. A preraffaeliták 1848-ban megalakult angol művész-csoport, akik szembefordultak a merev akadémizmussal, és a Raffaellót megelőző quattrocento korszak naivabb művészetében találtál meg példaképeiket. Vajon mi ihlette Burne-Jonest arra, hogy a magyar Szent Koronát fesse Artúr király mellé?
Edward Burne-Jones: Az alvó Artúr király Avalonban 1881- 1898 (illusztráció a kép középső részéről).
Ezt a kérdést tette fel Bunyevác Zsuzsa is „A Szent Grál üzenete” c. könyvében. „Azt, hogy ez egy igazi Grál korona , híven tükrözi egy festmény is. Pap Gábor hívta fel a figyelmemet a preraffaelita mozgalom jeles képviselőjére, Edward Burne-Jonesnak(1833- 1898) a munkájára –The Last Sleep of Arthur in Avalon-, amely Artúr király – Grál király!- utolsó perceit örökíti meg.” Stuttgartban nem sokkal a kiállítás megtekintése után találkoztam Pap Gábor művészettörténésszel, aki személyesen is megerősítette ezt az állítást.
Burne-Jones életrajzát tanulmányozva rábukkantam egy érdekes eseményre. 1878-ban a párizsi világkiállításon Burne- Jones A csábító Merlin c. festményét mutatta be a nyilvános- ságnak. E világkiállításon neves magyar festőművészünk Munkácsy Mihály is kiállított a Milton leányainak az „Elveszett paradicsomot” diktálja című alkotásával, amelyért aranyérmet kapott.
Felmerül ezután a kérdés, hogy Munkácsy Mihály és Edward Burne-Jones ismerhették-e egymás? Munkácsy Marches báró özvegyével kötött házassága révén nagyobb vagyonra tett szert, és szalonjuk bizonyára nyitva állt a kortárs művészek előtt is. A világkiállításon mindketten megtekinthették egymás munkáit, és találkozhattak is.
Hogy hogyan jön ide mégis a magyar korona? Tudjuk, hogy a koronáról nem sok hasonmás festmény, illetve ábrázolás volt ezekben az időkben. Mégis eredjünk a magyar Szent Korona nyomába.
1867-ben megtörtént Ferenc József és Erzsébet királynő koronázása, amelyet Eduard Ritter von Engerth (1818-1897.) megfestett.
Ezen a képen látható Ferenc József fején a korona, bár nem olyan méretben, hogy könnyedén másolható lenne.
Burne-Jones festményén azonban teljes részletességgel mutatkozik meg. Egészen közelről szemlélhettem, 50-60 cm távolságról e remekművet, így jómagam is meggyőződhettem, hogy valóban a magyar Szent Korona ábrázolását látom. Talán Munkácsy Mihály és Burne-Jones beszélhettek egymással a terveikről, következő festményeikről, hiszen Burne-Jones 1881-ben kezdte el a kép festését.
A korona rejtélyét még fokozza, hogy a kép közepén jobb oldalt a baldachin alatt, Artúr király lába fölött egy vörös ruhába öltözött hölgy egy másik koronát tart a kezében, amely korona teljesen más stílusú, mint a magyar Szent Korona. Méretét illetően férfi koronának látszik. Miért van a képen két korona?
A választ Bunyevác Zsuzsa: „A Szent Grál üzenete” című könyvében találtam meg: „A koronáknak általában három típusát szokták megkülönböztetni: házi, országló, beavató. A harmadikról a beavató koronáról tudunk a legkevesebbet, Európában ugyanis a magyar Szent Korona az egyetlen ilyen, amellyel az elmúlt 1500 évben találkozhattunk, és amelyet csupán egyetlen alkalommal lehetett viselni – koronázáskor.”
Ez alapján lehetséges, hogy amely koronát a vörös ruhás hölgy fog az országló koronája Artúrnak, és mellette a magyar Szent Korona van, mintegy mutatva, hogy Artúrt közvetlen halála előtt megkoronázták a beavató koronával. Különös véletlen ez, vagy Edward Burne-Jones tudatosan festette oda a magyar Szent Koronát? A kiállításon Burne-Jones képeit látva meggyőződhettem róla, hogy mindent alaposan megtervezett. Egy-egy témához többször visszanyúlt. Éppen élete fő művét ne festette volna meg teljes tudatossággal? A Grál vérvonal köszön vissza a képről, és a Grál vérvonalnak része a magyar Szent Korona.
Winnenden, 2010.01.15.
Zubor Erika Nérya
Felhasznált irodalom:
Bunyevác Zsuzsa: A Szent Grál üzenete ( Alexandra kiadó 2007.) Staatsgalerie Stuttgart: Edward Burne-Jones- Das Irdische Paradies, Begleitheft (Fordította: Balogh Ákos) Válogatás a Somogyi könyvtárban őrzött korabeli kiadványokból, összeállította Kórész Mária
www.sk-szeged.hu/statikus_html/kiallitas/munkacsy/parizs. Munkácsy Mihály életrajza, www.hung-art.hu/magyar/ munkacsy Edward Burne Jones életrajza, www.staatsgalerie.de/ austellung_e/burnejones/bio.php
Egy doni katonára való szokatlan visszaemlékezés
Néhány hete, amikor kinyitottam freemail postafiókomat magam sem gondoltam volna, hogy milyen szokatlan emlékeket fog ébreszteni bennem az alábbi hír:
Egy missziótól érkezett, melyet számtalan embernek elküldtek.
Az ilyen leveleket átalában ki szoktam törölni, de megfogott a levél címe:
„Megemlékezés a doni katasztrófa 70.évfordulójáról”
Alatta weboldal cím volt: www.hadisir.hu
Gondoltam mielőtt kitörlöm előtte belenézek. Néhai nagyapám jutott eszembe, aki a Donnál lelte halálát.
A web oldal kinyitása után megjelent egy ablak, név, születési dátum szöveggel. Pillanatok alatt átfutott rajtam a nagyapám neve: Gonda Kálmán. Izgatottan begépeltem a nevét.
Rögtön jött mellé a születési dátuma: 1908.november 20.
Szülőanyjának leánykori neve: Gonda Lídia.
Elesett:1942.szeptember 10.
Elhalálozás helye: Krasznoje
Az adatok mellé feljött még a képernyőre két régi dokumentum is, majd egy emléktábla a temetőben, ahol nyugszik.
A két régi megsárgult dokumentumot megnyitottam.
Legközelebbi hozzátartozójának neve: Gonda Kálmánné
Leánykori neve: Lászlófi Erzsébet.
Igen mondtam szinte félhangosan, valóban ez nagyanyám neve.
Szakmája: kerékgyártó.
Lakik: Pusztapó Glaser bérgazdaság.
Sebesülése: nyaklövés.
Úgy van mondtam félhangosan. Nagyanyám is mindig ezt mondta.
Amikor kisgyerek voltam lázasan kutattam a padláson kincsek után. Mindig valami régi papírok, régi tárgyak bukkantak elő a félhomályban. Ahogy ott- kicsit félve az egerektől – tovább kutattam egy kicsi lapocska csúszott ki a régi újságok alól.
Ceruzával írták és ez állt rajta:
“Drága feleségem Erzsike, és drága kislányom, Bözsike!
Kérlek kedves feleségem, hogy becsülettel, szeretettel neveld fel Bözsikét. Kérem Istent, hogy adjon neked erőt a túléléshez, és kislányunknak is. Én már nem lehetek veletek, mert elszólít a teremtő. Szeressétek egymást, mindig miden időben legyetek egymás mellett.
Szerető öleléssel és csókkal búcsúzom tőletek.
Örökké szerető férjed, és szerető édesapád:
Kálmán”
Annyit tudtam, hogy nagyapámat Kálmánnak hívták. Hirtelen majd kiugrott a szívem a helyéből. Hiszen ez az én nagyapám! Kijövő könnyeimet gyorsan kötényembe rejtettem, és szaladtam le a padlásról, mint aki tényleg kincset lelt.
– Anyu, mamuka! Nézzétek mit találtam!
Hanem ami azután jött, azt nem kívánom senkinek. Az elfojtott, rég elfeledett könnyek, bánatok szakadtak fel mindkettőjükben.
Előjöttek a könnyek után a rég nem látott emlékek.
– Milyen jó is lenne, ha élne!- sóhajtott fel nagyanyám.
– A mi életünk is más lett volna, ha apukám még élne.
– Ez így van Bözsikém.
– Mamuka mesélj nagyapáról!- mondtam kíváncsian.
– Mit is mondhatnék te gyerek, úgy sem értenéd.
– De igen értem!- kiáltottam fel. – Mondd el milyen volt!
Mamuka megtörölte könnyes szemét, majd belekezdett.
– Nem volt magas, de jó alakú volt. A szeme zöld volt, mint anyádnak, és a haja, nahát a haja hullámos volt, sötétbarna. Anyád az ő haját örökölte. Mindig mondtam is, amikor anyád hosszú hajat hordott, hogy milyen szép dús, mint az apádé.
Anyám felsírt:
– Da még azt sem tudjuk, hogy hova van eltemetve?
– Ez valóban fáj, talán egy tömegsírban.
– Menjünk el oda, ahova temették!- mondtam.
– Kislányom olyan butaságot beszélsz. A messzi Oroszországban van a Don- kanyarban.
– Hozom az atlaszt.- mondtam.
– Hagyjad te azt, semmi értelme, soha nem találnánk meg!- mordult rám nagyanyám.
Tehetetlenül meredtem magam elé majd ismét felébredt bennem a kíváncsiság:
– Mamuka mondd el hogyan volt az esküvőtök!
– Láthattad az esküvői fényképet rólunk.
– Igen, de engem az érdekel, hogyan volt?
– Autóval jött értem Békésszentandrásra, az akkoriban igen feltűnő volt, mert csak szekér járt arra felé. Aznap a szomszéd lány meglátott a kertben, és elkezdett csúfolni:
– Te vénlány, te már soha nem mégy férjhez! Igaz akkor már huszonhat éves voltam, az vénlánynak számított, 1935-ben.
Nevettünk, de a szemünk még könnyes volt.
– Nagyapád, -nekem Kálmán,- árva gyerek volt. Az apja nem vállalta fel, vagy ki tudja. Az anyja leány fejjel szülte, de ez nem neked való történet.
– De igen is mondd tovább!- követelőztem.
– Hát szóval az anyja Gonda Lídia volt. Igen szép lány hírében állott. Úgy mondták, hogy hosszú fenékig érő vastag szőke hajfonata volt, és nagy barna szeme. Egymásba szerettek a helyi uraság fiával. A fiú szülei nem akarták ezt a házasságot, mert Lídiának nem sok vagyona volt. A két fiatal összefogott, hiszen szerették egymást, és elhatározták, hogy egy gyermekkel fogják szerelmüket megpecsételni, és hátha a család egy kicsit megenyhül ettől. Nohát- sóhajtott fel nagyanyám- nem így lett!
A fiút, aki a te dédnagyapád lenne elküldték messzire, valami rokonhoz, hogy józanodjon. Ám amaz nem akart menni, így hát erővel vitték el.
Lídia magára maradt. A hasa meg csak nőtt, benne a nagyapáddal.
Nem kell őt elítélni, hogy leány fejjel szült, mert szerelem volt az a javából. Szóval megszületett a nagyapád Kálmán 1908.november 20.-án. Lídia a szüleinél talált menedéket. Nagyapád nőtt, már három éves volt, amikor ki tudja, mit történt…- majd elhallgatott.
– Mi történt?-sürgettem.
– Hát Lídia kútba ugrott, és meghalt. Nagyapád pedig ott maradt a nagyszüleire, az öreg Gondáékra.
– Miért ugrott a kútba?
– Miért, miért? A nyavalya tudja, de ott veszett.
– Mamuka én nem értem. Kérlek, hogy mondj többet!
– Többet….? Már így is sokat szóltam.- majd befelé gondolkodott, és ismét megszólalt. – Ki tudja talán nem is önszántából ugrott, egy olyan kicsiny gyermekkel aki nagyon kedves, édes, egy anya nem ugrik csak úgy a kútba. Nagyapád keveset beszélt erről, hiszen egész életében ott volt rajta a pecsét leányanya szülte, azután meg se apja, se anyja. Amúgy meg hiányzott neki, mindig úgy beszélt róla, ha beszélt: “édesanyám” csupa nagybetűvel, meg ahogyan mondta, tisztelettel. Más élő anyát nem tisztelnek úgy. Néha kiment a sírjához, és imádkozott
– Anyu mit nem mondasz, csak nem gondolod, hogy belelökték a kútba?
– Hát én nem mondok semmit. Csak hogy egy kicsike aranyos fiúcska úgy tud kedveskedni az anyjának, meg aztán az a vagyon igen jelentős volt.
– Az öreg Gonda csak tett volna feljelentést, ha lett volna valami tettlegesség?
– Nem tudjuk meg soha sem.- mondta nagyanyám, majd ölébe tette a kicsiny papírt, és ismét sírni kezdett, erre anyám is, és én is meresztettem a szememet, de nem jött belőle több könny, csak düh.
Ej a fene egye meg ezt az életet, ha így kell ezt leélni!- gondoltam.
Kisomfordáltam az udvarra. Nem voltam már annyira kicsi, hogy ne érezzem ennek a súlyát. Fájt, és düh volt bennem a gazdag rokon iránt, aki miatt most ez lett. Nagyapám jutott eszembe, láttam a fényképét korábban. Büszke magyar ember volt, jól kihúzta magát. A katonazubbony csak úgy feszült a mellkasán. Fekte bajusza is szigorú volt kicsit. A szeme meg úgy világított ki a képéből, hogy szinte féltem tőle.
Ennyi a történetünk, amit Gonda Kálmán honvéd papírjai elindítottak bennem. Sírdogáltam én is, hogy meglett az öreg, és békésen nyugszik a Donnál. Bár feltettem a kérdést magamban ismét: Békésen nyugszik?!
Jött a lelkemből a válasz. Nézz utána a dédnagymamádnak!
Lázasan kerestem az interneten. A családfa kutatás címszónál megtaláltam a mezőtúri 1908-as anyakönyvet.
A bejegyzés következőképpen szólt: A születés ideje: 1908.november 20. A bejegyzés ideje: 1908.november 26. A gyermek neve: Kálmán Vallása: református A szülők családi és utóneve: Gonda Lídia Az anya életkora: 26 éves Lakása: Mezőtúr sz.r. tanya 804/a. 12. Bejelentő: Korda Zsuzsa
Milyen különös gondoltam, hogy nem valamelyik családtag jelentette be a gyerek születését. Talán akkor a helyi bába Korda Zsuzsa volt, vagy egy barátnő.
Más bejegyzéseknél ott volt az apa, a szülők foglalkozás is. Itt a bejegyzés mellett nagy csend volt.
26 éves gondoltam magamban, hiszen már nem is kislány volt a dédmama, amikor szülte nagyapámat. Ha igaz, hogy nagyon szép lány volt, akkor hamar bekötötték volna a fejét,- tizenyolc, húsz évesen asszony-, aki szemreveló ebben a korban, hacsak az a fránya jóképű dédnagyapa nincs ott titokban a maga ígéreteivel.
Hirtelen átéreztem Lídia dédnagyanyám fájdalmát, szégyenét a város száját. Ahogy ment a piacra, ahogy az emberek néztek rá, és a háta mögött összesúgták az ismeretlen dédnagyapa nevét, meg azt, hogy ” őtőle megesett”. Vajon hasonlított-e nagyapám az apjára? Talán igen, hiszen az elbeszélések szerint az anyja szőke volt és barna szemű, ő pedig sötétbarna hajú, és zöld szemű.
Amikor ránézett fiára látta-e benne a szerelmét? Igen, midig emlékeztette rá, ahogy az mondta: -” Visszajövök érted Lidi! Ne félj, neveld a kicsi Kálmánt !”
Hát nem jött vissza, és a kicsi Kálmán sem jött vissza, csak egy kicsi gyászjelentés, és a bibiliából kitépett utolsó lap, melyre feleségének és kislányának írt.
Ma már se nagyanyám, se anyukám nem élnek. Aki most siratni tudja csak én magam és testvéröcsém Imre.
Emléke lelkünkben él, hiszen génjeinkben visszük tovább az üzenetüket, hogy megbocsátattatott és feloldoztatott, aki hősi halált halt a fronton és az élet nem kevésbé nehéz színpadán. Kedves dédnagyapám kérlek kárpótold Lídiát és Kálmánt a Túlvilágon. Öleld őket a kebledre, és érezd, amit én: szeretlek titeket!
Budapest, 2013. január 25.
Zubor Erika Nérya
Rovás emlék Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyetartóján
2008. május 1-én egy régi vágyamnak engedelmeskedve Marburgba utaztunk barátommal Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyetartó ládája előtt leróni tiszteletünket. A középkor és Magyarország egyik leghíresebb szentje erejét, szellemiségét kerestük.
A marburgi Szent Erzsébet templomba belépve meglepve tapasztaltuk, hogy éppen azon a napon és abban az órában ünnepelték a templom felszentelésének 725. évfordulóját.
Egy színdarabot játszottak a középkori kosztümbe beöltözött szereplők Erzsébet életéről.
Nagyon meghatódtam ettől, és lélekben köszönetet mondtam Szent Erzsébetnek, hogy mindezt láthatom. Meglepetésem fokozódott, amikor egy szőke kislány elébem lépett és egy rózsát nyújtott át nekem. Mintha a múlt megelevenedett volna, hiszen szinte mindannyian hallottunk a híres rózsa csodáról, amely Szent Erzsébet nevéhez fűződik.
Az ünnepség után a templom hátsó részébe igyekeztünk barátommal, hogy láthassuk Szent Erzsébet ereklyetartóját.
E láda igazi remekmű. Valójában már nem tartalmazza Szent Erzsébet hamvait, hiszen azokat a világ sok tájára elvitték. Mégis reménykedtem, hogy a láda energiája, illetve a ládán látható gemmák, drágakövek megőrizték Szent Erzsébet finom, szeretetteli energiáit. Évek óta foglalkozom kristályokkal, ékkövekkel és tudom, hogy ezek a drágakövek őrzik viselőjük finom rezgéseit. Így lehet ez a ládával is, hiszen valamikor Szent Erzsébet hamvait őrizte.
De menjünk vissza egy kicsit az időben, hogy jobban rálássunk arra az időszakra és a láda keletkezésére.
1231. november 16-ról 17-re virradó éjjel boldog mosollyal az ajkán lépett át Szent Erzsébet a másik világba, hogy örökre egyesüljön Krisztussal és szeretteivel.
Alig telt el négy év halála után, amikor az életszentségéről Európa szerte híres fejedelemasszonyt IX. Gergely pápa az egyház szentjei sorába iktatta.
1236. május 1-én került sor Marburgban a pápai bulla kihirdetésére, a szent sírjának felnyitására és ünnepélyes áthelyezésére. II. Frigyes német-római császár saját kezűleg egy arany koronát helyezett a szent özvegy fejére. . Ez alkalommal került sor a sír fölé építendő új templom alapkő letételére is.
Az ereklyetartó keletkezéséről kevés írásos anyag maradt fent. Annyit azonban lehet tudni az 1249.november 4-én kelt pápai oklevélből, hogy a mainzi érseket megbízza a pápa, hogy Erzsébet hamvait áthelyezzék. E pápai levél szerint valószínűsíthető, hogy 1249-ben elkészült az ereklyetartó. Ekkora már az Erzsébet templom keleti szentélye is készen áll a láda fogadására.
Az ereklyetartó láda keletkezési helyéről és a műhelyről sincsenek feljegyzések.
Hasonló remekművek azonban találhatók a Rajna és a Maas folyó vidékéről.
Legnagyobb hasonlóság az aacheni Károly és Mária ereklyetartóval mutat.( 1215,1238)
A tűringiai aranyművesek munkái is hasonló stílusban készültek
A német lovagrend támogatta a Szent Erzsébet templom alapítását, így valószínű, hogy az ereklyetartó láda elkészítését is. Annyi kiderül a középkori iratokból, hogy a ládára került ékkövek, gemmák, kámeák a szent földet megjárt lovagok ajándékai.
A középkorban hittek a drágakövek titokzatos erejében. Szent Erzsébet és férje Lajos legendás szerelme az akkori idők legismertebb és tiszteltebb története volt. Így nem meglepő, hogy az akkori lovagok a szent földről hoztak ajándékot Erzsébet ereklyetartójához.
1283-ban felszentelték a Szent Erzsébet templomot. Ezt követően elég híres zarándokhely lett.
A ládát és a benne lévő hamvakat mély tisztelet övezte.
A reformáció idején azonban, Fülöp hesseni őrgróf , Erzsébet egy távoli leszármazottja kidobatta a szent földi maradványait az aranyozott ereklyetartóból, mondván: „ Anyóka, eleget aludtál!” Ennek ellenére Erzsébet földi maradványait mégis féltve őrzik Európa szerte a templomokban
Valószínű, hogy a ládát díszítő ékkövek, gemmák, kámeák egy része is ekkor került idegen kezekbe.
2007-ben Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóját ünnepeltük. Az évforduló tiszteletére több kiállítást szerveztek világszerte, és természetesen Marburgban is.
E kiállítás két gyöngyszemét tekinthettem meg 2008-ban még utoljára Marburgban. Az egyik kiállítás azokat az elrabolt drágaköveket tartalmazta, amelyek Szent Erzsébet ereklyetartóját díszítették egykor. A világ különböző pontjairól, múzeumokból, gyűjtőktől állították össze e kiállítást a Marburgi Ásványtani Múzeumban.
Sikerült néhány szép, értékes kámeát, drágakövet lefényképeznem. Amikor hazatértem és a számítógépemre feltettem a képeket legnagyobb meglepetésemre az egyik kámeán rovásírás felíratott találtam. Ez azért volt megdöbbentő számomra, mert akkor pontosan egy rovásírás képsorozaton dolgoztam, és tejesen a rovás jelek bűvöletében éltem és ez a szerelem még most is tart.
A kámea fölötti táblácskán az alábbi felírat található: Elisabethschrein, Krone der Mutter Gottes, amely annyit jelent magyarul: Erzsébet láda, Szűz Mária koronája.
Valószínű hogy az ereklyetartó ládán a Szűz Anya koronáját ékesítette ez a kámea, amelyet az idők során pótoltak. Szerencsére ez a pici ékkő előkerült és láthatóvá vált rajta a rovás felírat.
Fentről lefelé:
A rovás A betűje, ha a viaszöntvényt nézem, ha az eredetit, akkor a rovás Ny betűje. Alatta a rovás C, betűje, alatta a rovás Á betűje, mellette még van egy Ny, vagy L kezdemény. A legutolsó talán a rovás P betűje.
Alulról összeolvasva: PÁCA, vagy PÁLCA.
Különös, hogy a kámeán látható kalapos férfialak, mintha egy kardot, vagy pálcát tartana a jobb kezében, ha figyelmesen megnézzük az eredeti kámeát. A viaszlenyomaton pontosan a tükörképe látható.
A másik meglepetést egy vándorkiállítás adott számomra. A Szent Erzsébet templomban minden Erzsébetnek szentelt templom képe kiállításra került.
Először a sárospataki templom „Sárosto” elnevezése tűnt fel, majd követte a kassai templom fotója Ungarn felirattal.
A történetet egy szép esemény zárta még. A marburgi várban találkoztunk egy grúz származású férfival, aki teremőrként dolgozott ott. Szóba elegyedtünk vele. Miután megtudta, hogy magyarok vagyunk szélesen elmosolyodott és elmondta gyermekkora kedvenc történetét. Bármilyen meglepő, de Petőfi Sándor János vitézét mesélte el nekünk.
És még mondja valaki, hogy nincsenek csodák?! Végezetül Szent Erzsébet mondásával fejezném be: „Én midig mondtam nektek, tegyük boldoggá az embereket!”
Winnenden, 2009. 03.02.
Zubor Erika Nérya
Felhasznált irodalom:
Erika Dinkler von Schubert: Der Elisabethschreien zu Marburg
(1974. Marburg)
A fordítást végezte: Balogh Ákos
Sz. Jónás Ilona: Árpád-házi Szent Erzsébet
( Akadémiai Kiadó Budapest, 1986.)
J. Horváth Tamás: Ki voltál Te Erzsébet?
( Sárospatak, Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, 2007.)
Szerencsés Zsolt: Árpádházi Szent Erzsébet ( Kerekes Kegytárgy Kiadó, Budapest, 1999.)