English

Fuji és én

Fuji és én

A 2000. év meglepetéssel kezdődött számomra. Szlovákiában voltam, és ott megismerkedtem két szlovák hölggyel Dr. Klára Hodniccsal és Mónika Petrikovával, akik beszámoltak arról, hogy az előző évben egy tréningen vettek részt Japánban, amely a Goi Béke Alapítvány keretein belül zajlott. Ott tanultak egy módszertant, amelyet az érdeklődőknek megmutattak. Nagyon megtetszett, és elhatároztam, hogy én is végezni fogom minden nap.



Fuji és én

A két hölgy még azt is elmondta, hogy a Goi Béke Alapítvány, amely az ENSZ társszervezeteként működik, hetven embert választ ki arra a célra, hogy képviseljék a béke ügyét. Béke oszlopokat állítanak fel szerte a világon, amelybe pozitív üzeneteket helyeznek el a Földért és lakóinak békés egymás mellett élésének érdekében. Több mint 200 országban 500 ezer békeoszlopot állítottak már fel. Ennek a szervezetnek van egy belső módszertana is, amely hang és mozgástechnikával tisztítja a körülöttünk lévő aurát, valamint az emberiség spirituális fejlődését szolgálja. Ez utóbbi gyakorlatok végzése során tapasztaltam, ahogyan az energia áramlik a testemben. A nemes cél is magával ragadott , és vágyat éreztem, hogy jómagam ahhoz a csoporthoz tartozzak, akiket kiválasztanak. A jelentkezési lapok elküldése után, amelyeket Japánban bíráltak el, két embert választottak ki Magyarországról, Daróczi Zoltánt és engem. Ez a tréning szellemi, lelki, és fizikai erőnlétünket tette próbára, amely egy itthoni felkészülésből, és Japánban három hétig tartó tanfolyamból állt.



Fuji és én

A fontosabb megmérettetéseket levélben már leírták számunkra, amelyek röviden felsorolva a következők voltak, három napos böjt, egyensúlyozás egy nyolc méteres kifeszített kötélen, egyensúlyozás a bambusz rúddal, és a Fuji megmászása, a férfiaknak húsz a nőknek tizenöt kilógrammos hátizsákkal. Néhány évvel ezelőtt komoly küzdelmet folytattam kellemetlen kísérőtársammal, a tériszonnyal. Volt néhány próbálkozásom, ahol lépésről, lépésre hagytam el ezt az útitársat, de végleg elköszönni nem sikerült tőle. Amikor vállaltam ezt a tréninget tudtam, hogy mire jelentkezem. Eddigi életemben még ekkora hegyet nem láttam. A Fuji 3776 m magas. Fél éves felkészülési időm volt, amely a kondicionáló teremben folytatott edzésekből, futásból, és jobb híján, mivel hegy nincs Debrecenben ezért a Nagyerdőn található egyetlen dombot másztam meg szinte minden nap. Soha nem végeztem atlétikai edzéseket, sőt testnevelésből sem voltam az élmezőnyben. Egyedüli sportág, amiben nagyon jól éreztem magam, az úszás volt.Két ember volt segítségemre a felkészülésben Bese Gyula a Liszt Ferenc Zeneművészeti főiskola testnevelő tanára a kondicionálói teremben, valamit Kozma Kata testnevelő tanár futott velem a Nagyerdőn.



Fuji és én

A felkészülés alatt volt bennem olyan gondolat, hogy feladom, mert az ízületeim a korábbi években sokszor voltak gyulladásban, ezért futáskor gyakran fájt. Bár az évek óta végzett jóga kicsit enyhített ezen, de még voltak problémáim. Az egyik ilyen alkalommal döntöttem, hogy vége, befejeztem, és ekkor valami történt, amit azóta sem tudok megmagyarázni. Katával futottunk az erdőben, és egy rövid pihenő után éppen panaszkodtam, hogy fáj a csípőm, és a térdem. Egy utolsó nekirugaszkodással mégis elkezdtem a futást, és ekkor azt éreztem, mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna a bal csípő csontomhoz, és megfogna belül valamit, mint amikor a csúzli gumit kifeszítik. Meglepetten mondtam Katának, de az erő vitt tovább, és egyre gyorsabban kezdtem futni, éreztem, hogy nincs akadály előttem, mintha nem is én lettem volna. Soha életemben ilyen gyorsan nem futottam még. Ebben a különös érzésben nem tudtam egyebet csinálni, mint futni és nevetni. Könnyű voltam, erős és legyőzhetetlen. Kata már régen lemaradt mögöttem. Amikor találkoztunk elképedve kérdezte, hogy mi történt velem, mert ő csak a piros pólómat látta távolodni és a nevetésemet hallotta, de nem értette, hogy mi van, hiszen előtte sokszor futottunk együtt és én nem jeleskedtem az ilyen típusú futó technikámmal. Negyvenkét éves vagyok, és ezt megelőzően egy jóízű futásom talán a főiskolán volt utoljára. Amikor ez a különös dolog történt velem éreztem, hogy sikerülhet nekem is megmászni a Fujit, csak erre az erőre kell gondolnom, ami most velem, vagy bennem volt. Japánban komoly felkészülés folyt a nagy erőpróbák megtétele érdekében. A Fuji lábánál lévő Motosko hotelben laktunk, és minden reggel láthattam a nagy hegyet. Leültem vele szemben és köszöntöttem, majd megkértem rá, hogy segítse felkészülésemet. Amikor felnéztem rá alig hittem el, hogy én ott a hegytetőn leszek valamikor.



Fuji és én

A három hetes felkészülés alatt lelkileg szellemileg, és fizikailag is megpróbáltak bennünket. Tanítóink speciális meditációs technikát és a két legfontosabb, a szellemet és a lelket tisztító, emelő gyakorlatot végeztették velünk. Ez alatt a három hét alatt vizsgázott a türelmünk, állóképességünk, és lelkiségünk. Meditáció Magyarországért, a három napos böjt befejező pillanatai. A Fuji megmászása előtt három napos böjtöt tartottunk, amelynek az első huszonnégy órája ébren telt, és közben a hét százhuszonnyolcadik hatványáig kellett számolni. Ezt követte egy négy és egy hat órás alvás. Közben volt még egy nap pihenő. A böjt utáni napon nagyon boldognak, kiegyensúlyozottnak és könnyűnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy telve vagyok erővel és energiával.Másnap mindenki egy kicsit feszült volt. Hiszen előttünk állt a nagy megmérettetés. A hátizsákban ott lapult minden szükséges holmi. Nem mondhatnám, hogy nagyon vidám lettem volna, de arra emlékszem, hogy a barátnőmnek írtam egy képeslapot, amelyen ez állt : Indulok a Fujira. Tudom, hogy a teljes elszántság és hit segít rajtam. Remélem, hogy sikerül. Szinte egész nap folyt a felkészülés. Közben bennünket megkeresett Lukács József és családja a magyar nagykövetségről. Nagyon jó volt velük találkozni. Érezni lehetett az összetartozást, hogy magyarok vagyunk, és bárhová is visz a sorsunk mindenütt találkozunk, még a véletlen is segít bennünket ebben. Velük így ismerkedtünk meg, véletlenül. József felhívta figyelmünket arra, hogy elég különös égi jelenség lesz a következő éjszakán. Este tíz óra után elkezdődik a teljes holdfogyatkozás, amely nulla óra ötvennégy percig tart, utána teljes holdtölte várható. Megfordult a fejemben, hogy pontosan ez idő alatt fogunk aludni, majd az ébresztő fél kettőkor lesz éjszaka, mi már a teljes holdtöltét láthatjuk a Fuji fölött. A felkészülés utolsó napja kicsit feszülten telt. Mindenki sokkal csendesebb volt, mint egyébként szokott. Tanáraink átnézték a holmijainkat, és próbálták szelektálni, ami feleslegesnek tűnt. Felkészítettek bennünket arra, hogy akár eső, akár hó is eshet. A hegyi vezetők, akik már többször megjárták ezt az utat részletesen elmondták, hogyan kell mennünk, hogyan vegyük a levegőt, és az is segít bennünket, ha mantrákat mondunk közben, mert ez a lelket erősíti, és azon keresztül a testet is. A Ware Soku Kami Nari mantrát a levegővétellel együtt kell majd mondanunk. Ez a japán kifejezés annyit jelent, hogy isteni lény vagyok. A magasabb rendű fölöttes énünkre utal ez a kifejezés, amely a keleti filozófiákban ismeretes. Amikor a hátizsákokba beletettük a szükséges dolgokat, mindenkinek mérlegre került a zsákja, és a „hiányzó „ kilógrammokat homokzsákokkal töltötték ki. Igy a férfiak húsz, a nők tizenöt kilogrammos zsákokkal szerelkeztek fel. A nap hátralévő részében a már megszokott meditációs technikákat alkalmaztuk. Az esti utolsó meditáció után egy közös teremben tértünk nyugovóra, természetesen férfiak nők külön teremben. Reiko az egyik csoporttársam bekent illóolajjal, ahol fájdalmat éreztem a testemben. Érezni lehetett, hogy feszült a légkör, de fáradtak is voltunk. Elalvás előtt ránéztem Goi sensei fotójára, aki ezt a békemozgalmat elindította, és kértem őt gondolatban, hogy segítse utunkat.



Fuji és én

Hamar eljött az ébresztő. Fél kettőkor már talpon voltunk. Zsákkal a hátunkon teljes menetfelszerelésben mentünk a buszok felé. A Hold teljes fényével bevilágította a környéket. Ott magasodott előttünk a Fuji. Teljes csend volt a buszban, amikor mentünk felfelé. Az ötös állomásig busszal felvittek bennünket. Eszembe jutott egy régebbi versem, amikor még csak próbálgattam az erőmet. Most ez a verssor kántált bennem: „ amikor ibolyás kék színe van az égnek, amikor a hold egymaga világít, a kirakós kocka útjára indul …” Éreztem, hogy ez a mostani megmérettetés mennyire egyedi feladat, tudtam a lelkemben, hogy itt nem lesz, aki fogja a kezem, csak magamra számíthatok, és arra a belső hitre, ami bennem van. Már lassan hajnalodott, amikor megérkeztünk az ötös állomásra. Előző este már felolvasták a csoportbeosztást, ennek megfelelően gyülekeztünk. Indulás előtt néhány, számunkra ismeretlen japán ember jelent meg, azzal a céllal, hogy segítőként mellénk szegődjenek.



Fuji és én

Odajött hozzám is egy fiatal japán férfi, és betűzte a névkiírásomat, amely a pulóverem elejére volt kitűzve. Örömmel nyugtázta, hogy én vagyok az egyik magyar résztvevő, és bemutatkozott. Makoto Michael Takemurának hívták. Közölte velem, hogy ő lesz segítségemre az út során, végig mellettem halad majd. Megörültem neki, mert korát illetően lehetett volna a fiam is. A japán utam előtt, a lelkemben, a fiam lelki és szellemi fejlődéséért ajánlottam fel ezt a nagy megmérettetést. Mosolyogtam kísérőmre, és megjegyeztem félig viccesen, hogy ő lesz az őrzőangyalom, hiszen Michaelnek hívják. Visszamosolyogva nyugtázta kijelentésemet, és elindultunk a nagy útra egymás mellett. A nap akkor jött fel. Lassan átvette a fény az irányítást a táj felett. Az első néhány száz méteren lankás, alig emelkedős részen haladtunk. A zsák nehéznek bizonyult. Nem éreztem magam fáradtnak, de éreztem a súlyt, amely lehúz.



Fuji és én

Tudatosan lépésről lépésre vettem a levegőt, és figyeltem az utat. Tudtam, hogy itt minden lépést tudatosan kell megtennem. Nem engedhetem meg magamnak semmilyen téren a lazaságot, mert egy rossz lépés és megsérülhetek. Még egy dolog skandált bennem, hogy csak lassan beosztóan kell mennem, nem sietek sehová, nagy ez a hegy és minden levegővételre, minden lépésre szükség van. Az út első egyharmad részén szétestek a csoportok, volt, aki lemaradt, volt, aki előnyt szerzett. Zoli egy másik csoportban volt, és az első néhány állomás után nem láttam őt. Kicsit sajnáltam, hiszen rajtam kívül ő volt a másik magyar résztvevő, bár Mónika a szlovák részről szintén magyar szülőktől származik. Mindkettőjüket szem elől veszítettem. Michael hűségesen követett. Ha megálltam pihenni óvatosan levette a vállamról a hátizsákot, és türelmesen szemlélődött. Ilyenkor kicsit beszélgettünk. Kiderült, hogy van egy nagyon szép felesége, aki festéssel foglalkozik, akárcsak én. Nagyon jólesően nyugtáztuk a hasonlóságot. Az előírások szerint az állomásokon pihenhettünk, de enni, inni nem lehetett. Valószínű, hogy ezeket az óvintézkedéseket azért hozták, mivel egy bizonyos magasság után fogy az oxigén mennyisége és előfordulhat hányinger, hasmenés, rosszullét. Az első egyharmad rész megtételekor néhányszor volt bennem egy olyan érzés, hogy nem tudom végigcsinálni, de valami mégis átvitt ezeken a holtpontokon. A sűrű levegővétel hatására transz állapothoz hasonló állapot vett rajtam erőt. Éppen időben, mert a terep kezdett mogorvább lenni. Egyre nagyobb köveken kellett felkapaszkodni, és ez az én százötvennyolc centimmel elég nehezen ment. Itt volt csak igazán szükség a tökéletes figyelemre, mert egy rosszul irányzott mozdulat, végletes következménnyel járhatott volna. Ilyen helyzetben ismeri meg az ember az érzékszerveit. A látás, a tapintás a levegővétel egységét. Száz, kétszáz méterenként állomások voltak, ahol időnként megpihentünk.



Fuji és én

Alattam a felhők. Vízzel mindig kiöblítettem a számat, mert egyre jobban kiszáradt. A nap gyönyörűen sütött, nagyon kegyes volt hozzánk. Minden alkalommal, amikor Michael feladta a zsákot a hátamra, óvatosan elegyengette a kis törölközőket a vállpánt alatt. Minden mozdulatával, odaadó figyelmével engem segített.






Fuji és én

A második harmadban különös sámánhangok törtek fel belőlem megállíthatatlanul. A hang ereje meglepte kísérőmet és egy kicsit félve nézett rám, majd megkérdezte: – Ez a hang istenhez szól ? Igen, válaszoltam, én úgy érzem, hogy istenhez szól. Talán valamilyen karmikus eredetű ez a hang, már egyszer mintha megéltem volna ugyanezt. Megértette és a továbbiakban nem láttam rajta félelmet. Az útnak ez a szakasza nagyon jól ment. Erővel telítődött lettem, és nem éreztem már a zsákot a hátamon, mintha összenőtt volna velem. Nem volt súlya.



Fuji és én

3250 méteren lassultak a léptek. Kevés volt az oxigén. Egyszer hátranéztem a kísérőmre, és azt gondoltam, hogy a gondviselés velem van általa. Visszatekintett rám, és megkérdezte: – Kérsz oxigént ? Hoztam magammal, elég lesz kettőnknek is. Mosolyogva néztem rá, mintha kitalálta volna a gondolataimat. Bólintottam felé. Az első korty oxigén átjárta az egész testemet. A látásom kitisztult, és az erekben éreztem, ahogyan cirkulál a vér. Nem tudtam, hogy ekkora ereje van az oxigénnek, most ezt is megtapasztaltam. A további lépések egy ideig könnyedén mentek, de tíz lépés után újra minden nehéz lett. Ólomsúlyú lett a lábam, a zsákom, és az egész életem. Ott azokban a lépésekben újra éltem életem fontosabb eseményeit, és minden lépés után, amit megtettem megállapítottam, hogy nem vagyok bűnös az általam annak hitt lépéseimben, hogy minden engem szolgált eddigi utamon, és csak a gondolataim hitették el velem azt, hogy végzetes hibákat követtem el eddigi sorsfordulóim alatt. Megértettem, hogy nem tudtam volna másképpen dönteni, nem olyan nagy bajok voltak ezek, de az én eddig életemet nagyon meghatározták. Amikor végképp kitikkadtam, leültem és néztem a tájat. – Szép. – mondtam mosolytalanul. Kísérőm rám nézett és annyit mondott: Erika, te egy erős asszony vagy, én tudom, hogy te megcsinálod. Mérhetetlenül sokra értékeltem istennek e csodálatos teremtményét, hiszen mindennel ellátta őt. Tudom. – mosolyogtam vissza. – Isten velünk van. Itt lakik a kőben, a levegőben, a lelkünkben. Az utolsó kétszáz méter volt a legnehezebb. Két lépés előre és meg kellett állni. A vörös vulkánikus por mindenbe beleette magát. Az ember arca, szája, ruhája őrizte a port. Néha felhők között mentünk, ez jólesett.



Fuji és én

Volt egy olyan szakasz, ahol egy keskeny járdányi szélességű volt a járható út, és alattunk a mélység. Lenéztem és kértem a felhőket, hogy takarják el a mélységet, mert éreztem, hogy a tériszony hatalmába kerít. Eddig nem volt semmi baj, és most itt a beteljesülés előtt itt a legnagyobb akadály, amely valójában nem is kívül van, hanem a lényemben tanyázik. Eszembe jutott az apám, aki kisgyerekkoromban feljött a templomtoronyba értem, mert nem akartam lejönni. Ő akkor a hátán cipelt le, most nem volt senki aki kihozott volna ebből a helyzetből, csak én saját magam. Leültem imádkozni, és kértem a köveket, hogy segítsenek, majd felálltam és kísérőm jóindulatú arcára néztem. Erika, te egy isteni lény vagy. Látod nekem csak egy kicsi zsákom van, de neked ott van az a nehéz zsák, és mégis milyen magasra jutottál. Könnybe lábadt a szemem, és az jutott eszembe, hogy nem engedhetem meg magamnak a tériszonyt. Itt az ideje elengedni. Felvettem a zsákot és mentem tovább. Michael minden lépésemet követően elmondta japánul: – Ware Soku Kami Nari . Az úton amerikai turistákkal találkoztunk, közben mindketten mondtuk már a Ware Soku Kami Nari – t. Megkérdezték tőlünk, hogy mit jelent ez a kifejezés. Amikor közöltem velük, hogy én isteni lény vagyok, ez a jelentése, kinevettek. Majd megkérdezték, hogy mire jó ez a kifejezés, én válaszoltam, hogy segít engem az utamon, erre újabb nevetés következett. Már nem bántam, csak mentem tovább.



Fuji és én

Az utolsó szakasz volt a legnehezebb, amikor az ember már nem tudja, hogy honnan meríti az erőt, ekkor újból imádkozni kezdtem, majd hallottam, hogy fölöttem az egyik hegyi vezető kiált nekünk. Pillanatok alatt ott termett és megölelt. Már csak száz métered van. Nézd ott a csúcs ! – mondta és elköszönt, hogy az utánunk lévőket is biztassa a kitartásra. Akkor az a száz méter egy örökkévalóság volt nekem. Lépkedtem és fogtam a köveket, és rájöttem, hogy én vagyok. Annyit mondtam hangosan és ütemesen: Én hiszek. Az öröm és a sírás váltakozott bennem, de tudtam, hogy az erő nem folyhat el a könnyek útján, még a könny erejére is szükségem volt. Leültem kicsit pihenni. Michael mint már annyiszor most is lesegítette óvatosan a zsákot a hátamról. Nagy türelemmel fordult felém valahányszor leültem pihenni. Néztem az alattunk elterülő tájat. Kísérőm hangja egy pillanatra kizökkentett a révedezésből: – A fiad ? – kérdezte. Hány éves ? Tizenkilenc. – mosolyogtam. Hiszen őérte ajánlottam fel ezt a teljesítményt. A szememet könnyek lepték el. Éreztem, hogy most minden erő eltávozik belőlem, és nem leszek képes tovább folytatni az utat. Kérlek állj fel. – szólt újból Michael. Engedelmesen felálltam. Odajött hozzám és átölelt, mint fiú az anyját. Átáramlott belém az a szeretet, amely egész lényét vezérelte. Már csak nyolcvan méter maradt. Ekkor meghallottam Zoli erőteljes hangját. Era, csak hogy itt vagy ! Sikerült ! Nézd már csak nyolcvan méter van hátra. Gyere, siess ! Próbáltam, de nehéz volt minden részem. Lépkedtem, levegőt vettem. Olyan voltam, mint egy lassított felvétel. Belül csak annyi volt a lelkemben, hogy szépen nyugodtan kell lépkednem, nem sietek sehová a csúcs megvár engem is. Közben Szonokóval és két kísérőjével találkoztam, akivel hol elhagytuk, hol lehagytuk egymást útközben. Mindig megkérdeztük egymást: – Hogy vagy ? Én jól vagyok. – volt a válasz mindkét részről. Az utolsó métereken a fönt lévő társaink kiabálták a nevemet és mellé a Ware Soku Kami Nari-t. Igy értem fel a csúcsra, magam sem tudtam, hogy az utolsó lépéseket ki irányította. Ott fönt mindenki megölelt. Húsz kilométeres hegymászásom étlen-szomjan véget ért.



Fuji és én

Megöleltem kísérőmet, és hálámat fejeztem ki neki, majd hozzátettem hogy ő valóban egy arkangyal. Amit megtanultam az utam során, hogy milyen keveset tudok, és mindent meg kell becsülni, amit az élet ad számunkra, és még valamit: minden lépés egy következő lépést épít, nincs elvesztegetett pillanat az életünkben