English

Isteni fény

Isteni fény

Fölfelé néztem, és egy fény alagutat láttam magam fölött. Testem, mintha hallá változott volna, egyre följebb és följebb jutott a fény alagútban. Nem volt bennem erőlködés. Csak csendben emelkedtem, mintha uszonyaim nőttek volna, és a lábaim helyén hal farok.

A közeg, amely körülvett, mintha cseppfolyós lenne.

Nem voltak gondolataim. A fényes alagút, kissé kékes fénye megnyugtató volt.

Nem igyekeztem, és mégis hamar elértem az alagút forrását.

A fejem már kint volt ebből a különös folyadékból, és lebegtem a felszínén.

Ekkor hallottam egy hangot:

– Vándor, íme eljöttél. - mondta a hang.

Próbáltam a hang felé fordulni, de akkor vettem észre, hogy nem tudok. Így szinte mozdulatlanul maradtam, és vártam, hogy ismét szóljon.

– Öröm, és fény járja át testedet ezekben a pillanatokban.

Valóban, ahogy kimondta a lebegés belső örömmé változott bennem, és láttam, hogy uszonyim fényleni kezdenek, majd a teljes testemet betöltötte a mindent átjáró fény.

Nem tudtam szólni, és egyéb cselekedetre sem voltam képes. Csak figyeltem tovább. A hang felől egy árny jelent meg előttem. Akkor láttam, hogy gömb formája van. Elcsodálkoztam, hogy ezzel a gömbbel beszélgetek. A gömbben benne volt a hatágú csillag, és legbelül a szem világított. Térben mozgott, és minden oldalon ugyan azt láttam.

Megszólat, kissé fátyolos hangján:

– Vándor, ismerlek téged.

Ahogy ezt kimondta én is úgy éreztem, hogy ismerem őt, valahonnan nagyon régről.

– Te vagy az, Uram?- mondtam erőtlenül. – A te tudatodban, valóban én vagyok az, engedj kérlek megnyilvánulni. – Nincs bennem ellenállás. – De kételkedés igen! – mondta a fátyolos hang. – Valóban, de hogyan tudom ezt megszüntetni? – Hinned kell!

Ahogy ezt kimondta nem volt bennem több ellenállás. Táncolni, énekelni lett volna kedvem, de a jelenlegi formám nem engedte ezt meg nekem.

A gömb hirtelen a fejem előtt termett.

A szemem alig bírta a fény, és az energiát, amely a gömbből jött.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy énekeljek, de hang nem jött ki a torkomon.

Végül is megnyugodtam, és tehetetlen állapotom is elillant belőlem. Csak voltam.

A gömb ekkor pulzálni kezdett, és megszólalt:

– Kövess!

Bénult tagjaim ismét megmozdultak, de legnagyobb meglepetésemre ismét emberi formát öltöttem. Boldogan követtem őt.

Hirtelen egy eleven világ volt körülöttem, mintha India tájain járnék, és egy népes piac kellős közepén állnék. A gömb fejem magasságában ott volt velem, de észrevettem, hogy csak én látom. A gömb mutatta az utat a sokaságban, hogy merre kell mennem. A piac illatát is éreztem, a fűszerek, az ételek illata oromban nagyon valódinak tűnt. Egy teázó előtt megállt a gömb. Megértettem, hogy megérkeztünk. Leültem a puha párnák közé, és vártam, a gömb még mindig a fejem magasságában lebegett.

Ekkor egy fiatal pár lépett be a teázóba. Mindketten különös öltözékben voltak. Nem a helyiek viseletét hordták, hanem valami nagyon kellemes anyagból pompás köpeny volt rajtuk, mely mutatta magas származásukat. A teázó tulajdonosa nem lepődött meg. Megkérdezett, hogy mivel szolgálhat. Meglepetésemre az ő nyelvén szólaltam meg.

– Egy menta teát kérek.

Majd a pár felé fordult.

Ők is a helyi nyelvet beszélve rendeltek.

A gömb oda telepedett a férfi mellé.

A különös idegen anyanyelvemen szólt hozzám:

– Azért jöttünk, hogy a küldetésedre emlékeztessünk.

Némán bólintottam felé.

Elővett egy régi gyűrűt, melyen egy szimbólum volt. Két háromszög talpával egymás felé fordítva, és bennük mértani elrendezésben rubinok, zafírok, és smaragdok voltak.

– Ismered ezt a jelet? – nyújtotta felém.

Soha nem láttam előtte ezt a gyűrűt, de ahogy tovább néztem éreztem, hogy az ereje kezd megnyilvánulni, és fényből egy vers bontakozott ki.

„ Őrizzük az életet, Kertünkben nyílik már a lét, Halandó társaink életre kelnek, Jövendők sorsa a miénk.”

– A himnuszunk..- mondtam szinte öntudatlanul. – örülök, hogy nem vagyok már egyedül. Nagyon sokáig voltam egyedüllétre kárhoztatva.

– Egyedülléted termő magány volt. Neveled a magot, amit Isten szórt kertedbe, és most a mag csírázni kezdett.

Óvatosan kezdtük inni a teát. A nő vékony csuklóját kivillantotta a köntös hasadékán. Egy karkötő volt rajta, mely két háromszöget mutatott talpával egymás felé fordítva hófehér mezőben arany körvonalakkal.

– Ide tartunk. – mutatta felém.

– Nagyanyám, aki külsejében, is más volt, mint a többiek, ilyen fülbevalót hordott. Amikor megkérdeztem őt, hogy honnan való, felmutatott az égre, ahol a Halak csillagkép látható. Nézd csak, mondta: Vénusz és Cupidó Tüpfon elől menekülve a tengerbe ugrottak, ahol mindketten hallá változtak.

– Hogy el ne veszítsék egymást szalaggal összekötötték tagjaikat. Az égen is anyját és gyermekét a szeretet kötelékével egybefűző szalagot látunk.

– Nagyanyám ilyenkor mindig könnybe lábadt szemmel nézett rám, és sóhajtott egyet: – a fiam. Ilyenkor tudtam, hogy elsőszülött, elveszett fiára gondol.

– A szalag a szeretet.- mondta a hölgy.

Igenlően bólintottam.

– Valójában soha nem voltak elválasztva, hiszen a szeretet az a szál, amely mindent összeköt.

Amikor fizettek volna a teázó tulajdonosa nem fogadott el pénzt. Ez különös volt, mivel ebből élt. Értő mosoly volt az ajkán, és bátortalanul megszólalt:

– Bocsássanak meg, hogy beleszólok az önök beszélgetésébe, de valami belülről nem hagy nyugton, hogy szóljak önöknek.

A köntösbe burkolódzott férfi bátorítón biccentett felé.

– Nem akartam, de észrevettem az ékszereket, amelyet ön átnyújtott a másik hölgynek, és azt a karkötőt is láttam, amely a fiatalabb hölgy kezén van. Nem annyira az ékszer mivolta ragadott meg, hanem a forma. Van egy ősi templomunk, melyet egy szerzetes őriz. Kicsit bolondnak hisszük, de néha vannak tiszta pillanatai is. Ilyenkor beszél az ősökről, és azokról az aranyozott lapokról, melyeket régóta őriz. Engedjék meg, hogy elvezessem oda önöket. Higgyék el, hogy jó szándék vezérel.

Pillanatra hezitáltak. Ekkor megmozdult a gömb, amely eddig a köntösbe bújtatott férfi mellett volt. Felemelkedett, melyet csak én láttam, és elindult kifelé.

Követtük.