English

Kezdet és vég

Kezdet és vég

Nincs olyan nap, hogy ne áldanám azt a pillanatot, amelyen apám megérkezett. Szinte bearanyozta az életünket. Mindenkit tudott tanítani, mindenkinek a maga módján. Nem beszélt sokat, de lényéből sugárzott a szeretet, és az erő.

A kicsik gyakran már kora reggel ott kuporogtak a sátra előtt, hogy a következő feladatot kérjék tőle. Magam is elcsodálkoztam ezen, hiszen kisgyerekek voltak, de mégis a tudásszomj akkora volt bennük, amit én még nem láttam gyerekekben.

Amikor apám kijött a sátorból tisztelettel üdvözölték.

Követték mindenhová, mint az árnyék. Megdöbbentő volt. Mind a hárman kiültek az oázis szélére és becsukott szemmel figyeltek befelé. Sokáig ültek ott, majd Fatima megszólalt:

– A kozmikus por idején is éltünk már, és akkor is segítettünk az embereknek, most is ez a dolgunk?

– Igen. – válaszolt apám.

Majd tovább hallgattak. Felkelt a nap, teljes fényével beterítette a tájat.

– A fény áldja meg ezt a napot is! – mondta apám.

A kicsik ismételték.

Amikor már nagyobbak lettek megtanította őket a vívásra, lovaglásra, és gyakran versenyeztek. Ilyenkor mi is kikísértük őket a romvároshoz. Ott szerettek legjobban lenni.

Hosszú estéket töltöttünk ott, és úgy éreztük, hogy soha nem ér véget ez a csoda. Apám sokat mesélt a csillagközi életről. Alig lehetett elképzelni innen a Földről, amit néha mondott. A legjobb volt benne, hogy biztonságot sugárzott. Olyan erő volt benne, amely mellett a halálos veszedelem is csak gyerekjáték.

Egyik este különösen viselkedett, majd váratlanul elköszönt tőlünk.

– Szólítanak, mennem kell. Nem tudom, hogy vissza jövök-e még.

Szótlanul megöleltük egymást.

A gyerekek megérezték, hogy elmegy. Némán odaálltak mellé, egyik az egyik oldalára, másik a másik oldalára, és csak álltak. Fejükkel odabújtak hozzá.

– Apám, nem kísérhetnénk el egy darabon?

Fájdalmas tekintettel rám nézett.

– Boldog vagyok, hogy veletek lehettem. A küldetésem még nem tudom, hogy hova szólít. Hogy itt voltam ajándék volt számomra. Ha a kozmikus tanács úgy dönt, hogy visszajöhetek, akkor itt leszek napfelkeltére.

Elment.

Fájdalom volt bennem, de még attól több is. Éreztem, hogy a gyerekeim vele fognak tartani, és azt is éreztem, hogy egy magasabb akarat döntött így.

Elővettem a régi családi ékszereket, és két medált, két lánccal előkészítettem. A motívum a végtelen jelét formázta három azonos formában egymás fölött.

Most békésen aludtak. Virrasztva vártam a hajnalt.

Apám nem sokkal a napfelkelte előtt megjött. Nem szólt semmit, csak átölelt.

– Mennünk kell!

Gyermekeim mintha érezték volna, hirtelen öltözni kezdtek.

A férjem is felébredt. Mindannyian tudtuk az idő eljött.

Az ékszereket a gyerekek nyakába tettem és ennyit mondtam:

– Vigyázzatok egymásra, és ne hagyjátok el ezt a medált soha. Ez erőt, védelmet ad számotokra, és akárhová is vezessen sorsotok, ebből mindig fogják tudni királyi származásotokat.

– Leányom- szólt apám- életem legszebb időszaka volt, amit veletek együtt tölthettem. Ezredévek jönnek, mennek, az örök körforgás országútján talán még látjuk egymást. – gyengéden megölelt.

A férjemtől is meleg öleléssel búcsúzott. Gyermekeink komoly arccal meghitt tekintettel öleltek meg minket, majd a fejüket a homlokunkhoz érintették.

Ekkor láttuk meg a küldetésük lényegét. Ők csillagküldöttek voltak, és arra vannak hivatva, ha eljön az idő a Föld életében visszajönnek, hogy segítsenek az embereken.

Kéz a kézben mentek a sivatag felé, mely elnyelte őket.