English

Most megélése

Most megélése

A régen elfeledett város körvonalai kezdtek kibontakozni az esti szürkületben.

– Nem megyünk be estére hajló időben az ősök lakhelyére, az első hajnali napsugár megmutatja majd, hogy kapunk-e bebocsájtást. – mondta a herceg.

Lemálháztuk a tevéket, és tüzet gyújtottunk. A sátrat is gyorsan felállították a szolgák. Gyermekeink fáradtan, de mosolygósan kuporodtak a tűz mellé.

Leila, és a dajka gondoskodtak róluk, bár ők, ha tehették leginkább hozzánk bújtak.

Régi szokás volt e népnél, ha már nem élnek a nagyszülők, vagy a szülők a gyermekeket be kell mutatni az ősöknek, ha már betöltötték a harmadik évüket.

A tűz melengette tagjainkat, és a tea meleget adott bensőnkben.

A sátor védelmet nyújtott, és pillanatnyi enyhet adott a hosszú út után.

Fáradt voltam ugyan, de még sem tudtam aludni. A férjem és a gyerekek békésen aludtak.

Kiléptem a sátorból, és figyeltem a csillagos eget. Tiszta volt az ég.

Látni lehetett nővéreimet. Ahogy figyelmesebben néztem őket hallottam a hangjukat.

– A kehely üzenetét hozzuk: „testetek egy kehely, melybe belefér Isten lelke, ha kiüresítitek magatokat.” Kérünk húgocskánk, hogy ezen fáradozzál magadon, és férjeden, gyermekeiden.

Abban a pillanatban nem tudtam ugyan, hogyan is tehetném mindezt, de éreztem, hogy a hajnal meghozza a választ. Visszafeküdtem a sátorba, és ekkor érzetem férjem érintését. Ő sem aludt, de szavaival nem akarta megzavarni a csendet.

A reggeli első napsugár szépséget varázsolt az arcunkra. Mindenki olyan szép volt, hogy alig hittük el.

Egyszerű reggelink után felöltöttük legszebb ruháinkat, és gyalog közelítettük meg a romvárost.

Különös illat, és szép fények jelentek meg, amikor odaértünk. Fatimával alig lehetett bírni. Soha nem látott erő költözött belé. Egyre csak látni akarta a város épen maradt oszlopait, mígnem Ahmedet is magával ragadta. Mindketten futottak előre, mintha hívná őket valaki. Férjem és én igyekeztünk lépést tartani a kicsikkel.

Amikor a régi oszlopok közé értünk Fatima felkiáltott:

– Nézzétek ott vannak !

– Kik? –kérdeztük.

– Ott, az oszlopok végénél várnak bennünket, a királyi pár.

– Milyennek látod őket?- kérdezte a herceg.

– Aranyos ruha van rajtuk, és szép emberek, mosolygósak. – válaszolta Fatima.

Ahmedet is elragadta a hév. Kiabálni kezdett:

– Ó fenséges pár, jövünk már jövünk!

Mi nem láttunk semmit. A csillagjós megnyugtatott bennünket, hogy a gyerekek hat éves korukig nagyon jól látják a szellemeket, és tudnak is velük beszélgetni.

Ekkor furcsa dolog történt. A két gyerek futott egyenesen az oszlopcsarnok végébe, próbáltuk őket követni, de egy láthatatlan akadály utunkat állta.

Fehér gyolcsba öltözött szerzetes állt előttünk fényből:

– Királyi pár!- szólt hozzánk- nem jöhettek tovább. Gyermekeitek abban a tiszta állapotban vannak még, hogy őket nem érheti baj az ilyen találkozáskor. Ti kívül kell, hogy maradjatok. A nagy király és királynő beszélni kíván a jövendő trónörökösökkel. Amit most hallanak egész földi útjuk során el fogja őket kísérni. Lesz idő, amikor nem fognak rá tisztán emlékezni, de amikor szükséges lesz, megelevenedik előttük az emlék.

Leültünk az oszlopcsarnok elején. Mi jól láttuk a két gyereket, de a királyi párt, férjem szüleit nem láttuk. A szerzetes továbbra is ott lebegett a bejáratnál.

Hirtelen álom szállt ránk. Akár hogy akartam a szemem nyitva tartani ne tudtam.

Mély álmunkból gyermekeink ébresztettek fel.

Mindenki elaludt. A kíséret összes tagja, még a tevék is aludtak.

Amikor gyermekeink odajöttek, mindenki kezdett ébredezni.

Kipirult, boldog arccal újságolták új ismeretségüket.

Nagyon élénk volt mindkét kisgyerek.

A táborba érve a szolgálók készítették az ételt. Kérdeztük gyermekeinket, hogy mit láttak, akkor Fatima odament az apjához, Ahmed pedig hozzám. A homlokukat a mi homlokunkhoz értették, és nem szóltak semmit.

Ekkor láttam meg a találkozás részleteit. A királyi pár csodálatos pompában fogadta a két gyereket. A szeretet, amely áradt belőlük, szinte fogható volt.

Egy kelyhet nyújtottak oda a gyerekeknek. Először Ahmed ivott belőle, majd őt követte Fatima. Ahogy kortyoltak belőle érezni lehetett, hogy tudást vesznek magukhoz. A királyi pár mérhetetlen örömmel nyugtázta mindezt.

A két kicsi korukat meghazudtolva egyszerre mondta el a köszöntő szövegét:

„ Szent kehely tudásnak kútja, Valahányszor Isten megszólít utamon, Tudni fogom a szent kehely ízét a számban, és Azt is tudni fogom, hogy beszélnem kell, vagy hallgatnom erről.” A látomás hirtelen megszűnt. A gyermekeim ismét a régiek voltak. Pajkosak, nevetősek, mintha mi sem történt volna. A férjemmel egymásra néztünk.

– Kedvesem, szóról szóra velem is ez történt, amikor három éves voltam.

Sejtelmesen mosolyogtam rá.

– És, te, neked van abból az időből emléked?

– Igen, álmot láttam, amelyben láttalak téged a mostani formádban, és a gyermekeinket.