English

Vágy és óhaj a tisztaságra

Vágy és óhaj a tisztaságra

A tengerparton üldögéltem. Ahogy a hullámok felém sodorták a vízcseppeket úgy lettem belül valahogy egyre könnyebb. Becsuktam a szemem, és csak hallgattam a morajlását. Amikor kinyitottam a szemem, mintha mindent sokkal tisztábban láttam volna magam körül. A színek sokkal élőbbek volt számomra.

A napsugarak érlelően jutottak el hozzám. Bőröm befogadta a láthatatlan érintéseket, melyek belőlük jöttek.

Hirtelen olyan csönd lepett meg, hogy magam sem értettem. Az este is ott ért a parton. A lemenő nap lágy lilák, és narancsos színek keverékét hagyta maga után.

A tenger illata, és párája beburkolt, kicsit fáztam.

Tüzet gyújtottam, és tovább élveztem a kezdődő sötétséget.

Az égen felragyogtak a csillagok. Próbáltam felismerni egy-egy csillag csoportot.

Nagyanyám jutott eszembe, aki többet ismert közülük. Ültünk a kertjében, és ugyan így melengettük tagjainkat a tűznél, amikor megszólalt.

– Tudod kis unokám, az ott a Fiastyúk, más néven Plejádok csillagkép.

Látod?

Hunyorogtam, de valahogy nem tudtam összerakni.

– Látod olyan, mint egy kicsi szekér, mintha a Göncöl szekér lenne, csak kicsiben.

Ekkor felismertem.

Nagyanyám megsimogatta a fejem és azt mondta:

– Jól jegyezd meg kicsim, onnan jöttél. A hét nővér csillag, amelyből csak hat látszik, mert egy itt van lent a Földön, és az te vagy.

Titkon mindig felnéztem rájuk később is. Tudtam, hogy csak mese, de mégis hittem benne. Amikor baj volt velem, vagy beteg voltam mindig hívtam őket, és ők álmomban mellém telepedtek, és meséltek nekem. Amikor már nagyobb voltam rájöttem, hogy tudnak számomra tanácsokat is adni.

Ilyenkor csendben figyeltem befelé. Elneveztem őket magamban, és ezen a néven hívtak őket.

Alohé, ő volt a legidősebb. Szép aranyhaja volt, és csengő a nevetése. Ő mindig elmondta, hogy melyik ruha áll jól rajtam, és milyen kiegészítő ékszert vegyek fel hozzá. Többen megjegyezték abban az időben, hogy milyen jó az ízlésem, és hogy mindig a legmegfelelőbb kiegészítőt veszem fel hozzá.

Virginia, könnyed volt, mint a tavaszi szellő. Ő tanított táncolni. Harmatos éjszakákon kihívott a kertbe, és dúdolt nekem. Segített, hogy hogyan tartsam a kezem tánc közben, és hogyan lépjek helyesen a dallam ütemére.

Szamohé, ő sötétebb bőrű volt, mint a többi testvérem. Csodálatos volt a szeme. Amikor belenéztem, szinte elvesztem benne. Mindig tudta a gondolataimat. Ő tanított meg igazat mondani, és arra, hogy mindig legyen bátorságom, és megfelelő szókincsem arra, hogy kimondjam az igazat, úgy, hogy ne bántsam meg vele embertársamat. Még ma is, ha kínos helyzetbe kerülök, megkérem őt, hogy adja számba a szavakat. és ilyenkor olyan, mintha édes méz költözne ajkaimra, a bánat, vagy a sértettség eltűnik

– belőlem.

– Őt szerettem a legjobban. Ő mondta meg nekem, hogy heten vagyunk testvérek Atlasz és Plioné lányai, akik Artemisz Istennő szűz kísérői voltunk. Ám Orion üldözőbe vett bennünket, és mi kiáltoztunk segítségért, mígnem az istenek meghallották ezt, és galambbá változtattak minket, és az égre helyeztek. Az én sorsom más volt, mint társaimé. Engem földi haladó vett feleségül, és többé már nem tündököltem fenn az égen.

– Tünneé, remekül tudott mesélni. Mindenhez fűzött egy történetet, tőle tanultam meg a szavakat mesébe önteni. Sok éjszakán át elvarázsolt engem. Napközben, még most is, amikor rágondolok, kész történetek jönnek ki belőlem, melyeknek se vége, se hossza.

– Roséna, a virágok, és egyéb növények, állatok szeretetére tanított. Csodálatos csokrot tudott kötni még a fűszálból is. Minden csodává változott e keze alatt. Néha a csillagos eget is összefűzte, így lettek a galaxisok.

– Báloé, ő főzni tudott. Egy kicsit testesebb volt, mint a többiek, de ezen nem is lehetett csodálkozni, mivel a főztje magában foglalta a teljes univerzum gyönyörűségét.

Hosszú éveket töltöttem egyedül, felnőttként itt a Földön. Néha számoltam a napokat, hogy meddig tart még ez a kiküldetés, de most hogy itt üldögélek a tenger mellett, és látom a testvéreimet itt az égen, elfogott a honvágy.

Óhajtottam, hogy ismét velük legyek, hogy minden olyan legyen, mint rég.

Ekkor egy különös fuvallat jött, majd hallottam Szamohé hangját:

– Nem jöhetsz vissza közénk, csak akkor, ha földi utadat befejezted. Még nem jött el az időd.

Fájt, amit hallottam, és újból vágyakozni kezdtem. Már mindent betöltött ez a vágy. Már nem hallottam a tenger morajlását, nem volt édes az éjszaka többé. Könnyeim egyre csak sorakoztak, mígnem patakban ömlöttek kifelé.

Zokogásomat egyszer csak megzavarta valamiféle szárnysuhogás. Felnéztem az égre, és akkor láttam meg a galambokat, ahogy leszálltak az égből.

Hirtelen meglepődtem. Felnéztem az égre, de ott már nem láttam a Plejád csillagképet.

Meglepetésemben felsikoltottam, mert a galambok leányokká változtak, és szépen körbevettek. Megfogták egymás kezét, és táncolni kezdtek.

Édes, búgó, de mégsem szomorú hangon énekeltek.

„ Mi vagyunk itt heten, Istennek madarai, Ha vágyad oly tiszta, mint a hó, Előlünk eltakarni, Nem tudja, semmi sem.”

Elmondhatatlan volt az örömöm, hogy ismét láthattam őket. Összeölelkeztünk, és hajnalig vidám csevegés töltötte be a partot.

Amikor ez első bátortalan napsugár megmutatkozott, elköszöntek tőlem. Felrepültek, és magukkal vitték az óhajom:

Legyen béke a lelkünkben!